17. Panel: Politikai vezetők, állam, demokrácia (péntek, 14:10 – 15:40 PTI körtárgyaló)
Hajdú András (Budapesti Corvinus Egyetem, Politikatudományi Doktori Iskola): Brutus Caesar trónján – Jörg Haider és Heinz-Christian Strache útja a hatalomba
Az Osztrák Szabadságpárt (Freiheitliche Partei Österreichs, FPÖ) Európa egyik legjelentősebb és legsikeresebb radikális jobboldali pártjaként ismert a politikatudományban és a politikai publicisztika világában is. Jörg Haider a párt elnökeként az 1980-as és 1990-es évek során a nyugati populista politikus egyik legismertebb, „tankönyvi” példájaként vált ismertté. Bár önmagát a fennálló keretekkel, a mainstream szereplőkkel szemben határozta meg, mégis koalíciós együttműködés keretében vezette hatalomba pártját lokális és szövetségi színtéren egyaránt. Kormányon az FPÖ népszerűsége drasztikusan csökkent, ami heves belső vitákat váltott ki. A problémák elől Haider végül új párt alapításába menekült, az FPÖ vezetését pedig 2005-ben egy fiatal politikus, Heinz-Christian Strache vette át, akinek vezetésével a Szabadságpárt visszatért a radikális ellenzéki stratégiához. 12 évvel később az FPÖ újra kormányra került, Strache pedig Ausztria alkancellárja lett. Az előadás a két politikus karrierútját, szocializációját, stratégiáját, stílusát, hatalomépítési és hatalomgyakorlási technikáját hasonlítja össze.
Metz Rudolf (MTA TK PTI): Pártvezetők Magyarországon: személyiség, cselekvés és következmények
Napjaink politikai eseményei újfent rávilágítottak arra a tendenciára, amely során a pártok demokráciáját felváltotta a vezetők demokráciája. Ennek fényében – csatlakozva a virágzó szakirodalmi diskurzushoz – joggal tehetjük fel a kérdést, hogy a pártjukat vezető politikusok milyen szerepet játszanak a politikai folyamatokban és végső soron miképpen hatnak arra. Egy Kelet-Európára fókuszáló, összehasonlító kutatási projekt keretében az alábbi munka arra vállalkozik, hogy tanulmányozza magyarországi kontextusban a kapcsolatot a pártvezetők személyes jellemvonásai, cselekvése és azok a pártjukra és a politikára gyakorolt általános következményei között. A kutatás fókuszba Orbán Viktor és Vona Gábor kerül, akik vezetését hat karakterjegy alapján vizsgáljuk. Ezek a következők lesznek: konzisztencia, kompetencia, integritás, hatalomigény, kommunikatív teljesítmény és reagálóképesség (mint a szakpolitikai tapasztalatok és a kognitív komplexitás megnyilvánulása). A kutatás (szociál)pszichológiai szemszögből közelíti meg a vezetőket és cselekvésüket, amelynek keretében az említett tulajdonságokat kvalitatív módon, elsődleges forrásokra (beszédekre, dokumentumokra, gesztusokra) támaszkodva elemezzük. A tanulmány társszerzője Oross Dániel (MTA TK PTI).
Stumpf István (SZE Deák Ferenc Állam és Jogtudományi Kar/ELTE Állam és Jogtudományi Kar/Alkotmánybíróság): A Deep State (mélyállam) és a választott vezető
Az amerikai elnökválasztás után egyes elemzések a „mélyállam” lázadásáról beszélnek. Trump elnök, mint választott vezető szembe kerül egy olyan struktúrával, amelynek egy része láthatatlan és a legkülönbözőbb eszközökkel (pl. kiszivárogtatással) igyekszik aláaknázni az elnök hatalmát. Kiszabadítható-e a Deep State az összeesküvés elméletek hálójából? Thomas Friedman szerint igen, mert a „mélyállam nem más, mint a köztisztviselői kar, amelyet azzal a kifejezett céllal hoztak létre, hogy korlátozza az elnök hatalmát”. Mike Lofgren „The Deep State” c. könyvében az amerikai alkotmányosság összeomlásáról és egy árnyékállam felemelkedéséről ír. Használható-e a „mélyállam” problematikája a hazai prezidencializálódó, vezérdemokrácia jegyeit mutató politikai folyamatok értelmezésére? Az előadás ezekre a kérdésekre keresi a választ.
Szántó András (MTA Politikatudományi Intézet, BCE Politikatudományi Doktori Iskola): Episztemikus demokráciaelmélet: a politikai vezetés állampolgári perspektívája
Az előadás célja az episztemikus demokráciaelmélet definiálása, valamint alkalmazása a vezető-állampolgár kapcsolat leírására. Az episztemikus demokráciaelméletet a schumpeteri demokráciaelmélet teszi konceptuálisan megragadhatóvá, mivel a két demokráciaelmélet között ellentét feszül, amely az állampolgárok kognitív tudásával kapcsolatos implikációk különbözőségében mutatkozik meg. Az előadás amellett érvel, hogy míg a schumpeteri demokráciaelméletben az állampolgárok nem képesek megalapozott következtetések levonására, addig az episztemikus demokráciaelmélet felértékeli a kognitív folyamatok szerepét. Az episztemikus megismerés jellemzésére a legalkalmasabb az állampolgári heurisztika empirikus keretrendszere: az állampolgárok alacsony informáltság mellett, „gondolatmankók” segítségével ismerik meg a politikát. A heurisztikák irodalmában azonban kevéssé vizsgált jelenség a politikai közösségre vonatkozó, kollektív következmény: az állampolgárok nem csupán a politikusok intencióinak megismerésére válnak képessé, hanem a „közjó” előállítására is, hiszen az állampolgárok interperszonális heurisztika révén egymáshoz igazítják preferenciáikat (pl. stratégiai szavazás). Mivel a „gondolatmankók” lehetővé teszik a politikai folyamatok megismerését, ezért az állampolgárok képesek a vezetők közvélemény-érzékenységének „kikényszerítésére”. Mivel az episztemikus és a schumpeteri demokráciaelméletben eltérően ragadhatók meg az állampolgári kognitív folyamatok, ezért az episztokrácia, a „szakértői kormányzás” is eltérő módon értelmezhető a két esetben. Az elméletek közötti kontraszt bemutatásával megnyílik az út a demokráciaelméletek empirikus adaptációja előtt, hiszen míg az előbbi vezetőközpontú, addig az utóbbi szavazóközpontú megközelítés, így a két értelmezés empirikusan plauzibilis keretrendszer.
Benedek István (ELTE ÁJK Politikatudományi Doktori Iskola): A demokrácia és a jelenkori Magyarország viszonya, avagy minek neveznek és minek nevezzelek?
A tranzitológiai irodalmat jellemző korábbi üdvtörténeti és optimista hangvétel a kétezres évekre átalakult: a „statisztikai kijózanodás” mellett a demokráciák és a zárt autoriter rendszerek közötti szürke zóna fájdalmas felfedezése is bekövetkezett. Ehhez kapcsolódóan az előadás egyik legfőbb kérdése, hogy Magyarország hol helyezhető el ebben a rendszertani mezőben, illetve, hogy vajon mennyire megengedő vagy épp szigorú értelemben használják az egyes szerzők a különféle terminusokat és eközben hogyan boldogulnak a „fogalmi nyújtás” kihívásaival? A helyzetértékelést nehezíti, hogy a különféle demokráciaelméletek, demokráciaindexek, illetve a különféle terminológiák, besorolási kísérletek jelentősen különböznek egymástól az előfeltevéseik (például felhatalmazás és a képviseleti modellek), a kritériumrendszereik, illetve általában a demokrácia (politika) vélelmezett célját, értelmét vagy működését tekintve. Ezek ellenére (vagy éppen ezért) arra vállalkoztam, hogy először a releváns demokráciaindexek összefoglaló táblázata alapján az elmúlt 10 év hazai politikai változásainak irányát, trendjeit és a leginkább sérült területeit röviden felvázoljam. Az így kapott komplex képet ezek után a demokráciaelméletek és a rezsimtipológiák világára vetítem, ennek nyomán pedig a saját rendszertani ajánlatom rövid bemutatására is lehetőségem nyílik. Hangsúlyozni kívánom azt a – néhol elfeledettnek tűnő – tényt is, hogy a demokráciához szükséges elemek (amelyekről permanens vita zajlik) mindegyike kielégítő mértékben és együttesen kell, hogy jelen legyen (Dahl, Schedler). Ezzel viszont maguk a kutatók is ködös zónába érkeznek, hiszen az elem-konstellációkról szóló vitán túl annak az eldöntése, hogy az egyes elemek terén mi számít „elégséges teljesülésnek” (vagy „érdemi sérülésnek”), óriási, akár leküzdhetetlen nehézséget jelent („inkrementalizmus-dilemma”). Az ebből fakadó következmények nem csupán a „demokrácia-tesztek”, hanem a társadalomtudományok végső korlátait és eredményeik relativizálhatóságát is erőteljesen jelzik. Végül az eddigiek nyomán röviden reflektálni szeretnék három friss értékelési-besorolási kísérletre: Bozóki András és Hegedűs Dániel „kívülről korlátozott hibrid rendszer”, illetve Körösényi András „plebiszciter vezérdemokrácia” fogalmaira, valamint Gyulai Attila (M. Wigell modelljére épülő) tanulmányára, valamint szeretném felhívni a figyelmet a megnevezés fontosságára, hiányosságaira és akadályaira, illetve következményeire.
18. Panel: Politikai kommunikáció és média (péntek, 15:50 – 17:10 PTI Körtárgyaló)
Kiss Balázs (MTA TK PTI): „Campaigns by the books” - Kampányok és kézikönyvek a világban és Magyarországon
Az előadás egyesült államokbeli, latin-amerikai, francia, olasz és afrikai példák alapján mutatja be azt, milyen tanácsokkal szolgálnak az utóbbi évtizedben a kampány tanácsadó könyvek arra vonatkozóan, hogy hogyan kell választási kampányokat folytatni. Bemutatom, hogy milyen tanácsaik vannak a kézikönyveknek a kampány fő komponenseivel kapcsolatban. Hogyan kell kialakítani az üzenetet, a jelöltet? Mit foglaljon magába a kampány stratégia? Milyen legyen a kampányszervezet? Hogyan érdemes időzíteni a kampány lépéseit? Mik a fő hibák, amelyeket a kampányolók el szoktak követni? Az összegzés láttatja majd, hogy a tanácsok meglehetősen hasonlók egymáshoz, tulajdonképpen függetlenül attól, hogy az Egyesült Államokban, Argentínában vagy Kamerunban folyó kampányokhoz kívánnak segítséget nyújtani. Éppen ezért azt mondhatjuk, hogy mostanra kialakult egy olyan kampánykultúra, amely – legalábbis a javaslatok szintjén – szerte a világon egységesnek mondható. Éppen ezért lehetővé és csábítóvá válik az is, hogy ennek a kampánykultúrának a komponensei alapján kíséreljük meg értelmezni a 2018-as hazai választási kampány és néhány korábbi bizonyos történéseit. Az előadás erre is kísérletet tesz.
Nábelek Fruzsina (Budapesti Corvinus Egyetem): Negatív kampány a 2018-as országgyűlési választási kampányban
A negatív kampány általános jelenséggé vált a modern választási kampányokban, fontos részét képezi a pártok stratégiájának. A negatív kampányra a kampányüzenetek egy típusaként tekinthetünk, melynek célja, hogy az ellenfél politikai programjának, eredményeinek, ideológiájának, tulajdonságainak támadásával győzze meg a választókat arról, hogy az ellenfél alkalmatlan az adott pozícióra, így a negatív kampány alkalmazója a megfelelőbb választás. Azt, hogy a párt vagy jelölt inkább pozitív vagy inkább negatív üzeneteket alkalmaz a kampány során, a kutatások szerint számos tényező befolyásolja, így például a hátrányban lévő pártok, a kisebb pártok vagy a radikális pártok feltételezhetően gyakrabban választják a dominánsan negatív üzenetekre építő kampányt. A döntően pártok aktuális helyzetéhez kapcsolódó „statikus” magyarázatok ugyanakkor nem veszik figyelembe, hogy a pártok kampánystratégiája a kampány alakulásához, dinamikájához is igazodik, így például reagál az ellenfelek és a potenciális szövetségesek kampányára is. A kutatás éppen ezért együttesen vizsgálja a negatív kampány alkalmazásának hagyományos „statikus”, és a kevésbé vizsgált „dinamikus” magyarázatait a 2018-as országgyűlési választási kampányok kapcsán.
Farkas Xénia (MTA TK PTI), Bene Márton (MTA TK PTI): Politikai kommunikáció a közösségi médiában a 2018-as országgyűlési választásokon
A kampány során részletes adatfelvételre került sor a politikai szereplők közösségi média aktivitásról. Az előadás során az ebből származó első eredményeket mutatjuk be. Az adatfelvétel során többféle aktor közösségi média tevékenységét vizsgáltuk: rögzítettük az egyéni választókerületi jelöltek, listás jelöltek, pártok, médiumok és nem hivatalos politikai oldalak aktivitását. Az elemzés során megvizsgáljuk e szereplők Facebook-, Instagram- és Twitter-aktivitásának legfontosabb mutatóit és részletesen elemezzük követőik aktivitását is. A szereplők tevékenységének általános elemzése után a kampány legvirálisabbá váló posztjaival is foglalkozunk, megvizsgáljuk azok jellemzőit és megkíséreljük feltárni, hogy milyen tényezők mozgatják a viralitást, hogyan és miért válik egy tartalom különösen népszerűvé a Facebook-on.
Szabó Gabriella (MTA TK PTI): Centrális (erő)tér a médianyilvánosságban
Az előadás arra a kérdésre keresi a választ, hogy a magyar média platformjai a 2018-as választási kampány idején milyen szerkezetű kapcsolathálóba rendeződnek. Az előadás a magyar médiát kívánja górcső alá venni a politikai kommunikációkutatás szempontjai alapján, a 2018-as országgyűlési kampányidőszakban felvett adatok tükrében. Elsősorban azt vizsgáljuk, hogy az elmúlt évek médiapiaci átalakulásai (tulajdonosi változások, szerkesztőségi irányváltások, platformok eltűnése, újak megjelenése) tükröződnek-e a médianyilvánosság szerkezetén. Erősen feltételezhető, hogy igen, mégpedig a kormány számára kedvező politikai kommunikációs környezetet jelentő médiablokk központi helyzetében. A kormánypárti sajtócentralizációs törekvések mellett a 2015-ös „G-nap” utáni fordulatot is érdemes figyelembe vennünk. A kutatás megközelítése a diszkurzív konnektivitásra épül, mely a fragmentált médiatér szereplői (csatornák: országos és helyi napilapok, online portálok, televíziók, rádiók, stb.) között kapcsolatokat felételez, mégpedig a politikai kommunikációs folyamban mutatott aktivitása alapján. A kapcsolatok által felrajzolt médiatérkép jelentőségét a kommunikáció áramlása miatt tartható fontosnak. A politikai kommunikációt egyfajta flow-ként képzeljük el, mely különböző áttéteken keresztül áramlik a médiatérben. Az áramlást a médiumok egymás közötti interakciói hozzák létre. Az interakciók alapján felrajzolható hálózatszerkezet megmutatja, hogy vannak-e az áramlásnak specifikumai, például a kialakulnak-e központi szereplők vagy izolált platformok, esetleg médiabuborékok (klikkek, csoportok). Vegyes módszertani apparátust alkalmazunk: kvantitatív tartalomelemzést és hálózatkutatást. Az adatgyűjtésben a Neticle social listening keresőmodulját használjuk.
19. Panel: Elections and Democracy (szombat, 9:00 – 10:30 PTI körtárgyaló)
Enyedi Zsolt (CEU), Mihail Chiru: When do experts trump politicians? Attitudes towards technocracy in nine European and Latin American democracies
Although technocratic cabinets and expert, non-political ministers appointed in partisan cabinets have become much more frequent in recent decades in both young (European and Latin American) and older democracies, we still know virtually nothing about how citizens see this change and what values, perceptions or experiences drive their attitudes towards technocratic government. The article explores the latter topic by drawing on recent comparative survey data from 9 countries, both young and consolidated democracies from Europe and Latin America. Our case selection allows us to maximize variation in relevant institutional arrangements and historical experiences. Thus we study the determinants of technocratic attitudes in countries with different degrees of democratic consolidation, different constitutional regimes (parliamentary, presidential and semi-presidential), different levels of experience with technocratic solutions, of citizen disaffection and corruption. The article reveals that two individual level factors trigger strong support for technocracy. First, the replacement of politicians with expert, non-political ministers is very attractive in the eyes of citizens who feel politicians are not responsive to their needs and views. Second, citizens sharing authoritarian values are also more likely to want alternative technocratic solutions than those with a socially liberal mindset. Another contribution of the paper is to illustrate that individual level corruption perceptions also fuel support for technocracy.
Hegedűs István (Magyarországi Európa Társaság): Hard Populism, Radicalised Political Communication, Politics of Fear: Towards a New Phase of the Orbán-regime?
The scientific debate about the exact definition of the current Hungarian political system has not been completed. Still, there is a sort of consent in the literature and the international media regarding the essential populist, illiberal and even authoritarian characteristics of the Fidesz rule. The on-going, hectic radicalisation of the political party after grasping uncontrolled political power in 2010, as well as the sharpening of the government’s political communication has not shown any signs towards a political consolidation. Continuous mobilisation and smear campaigns, rude methods used for creating new enemies and scape-goats in the dominant narrative of the ruling party and its loyal media, the shrinking space for political debates and fair partisan competition, the constrain of civil society activities in “defence” of national security seem to be a transition to the introduction of a qualitatively harder authoritarian phase in the history of the Orbán-regime after the elections in April 2018. Even today, Hungarian state propaganda and disinformation techniques follow the pattern of simplistic identity politics. The contra position of us and them, the ordinary Hungarians and the faceless migrants, linking the refugee crisis directly to terrorism, playing the Eurosceptic game hiding behind a traditional national sovereignty concept against “Brussels” has polarised the country. The politics of fear has proved to be a winning formula for maintaining Viktor Orbán’s power in these turbulent years. Hungary has also become an important international battle field between populists and the protagonists of liberal democracy. Analysing recent speeches and interviews of the Hungarian prime minister, can we reinforce the impression of an ever growing radicalisation, or are there less shocking alternative hypotheses and scenarios as plausible interpretations regarding his domestic motivations and potential further steps inside the European political arena that might determine the future of the Hungarian political regime?
Bartha Attila (MTA TK PTI): Deviation Again? Understanding Populism in Central Eastern European Development of Capitalism and Democracy
In his seminal articles of the mid-2000s János Kornai interpreted the ’great transformation’ of Central and Eastern European (CEE) EU member states as a unique and successful economic and political transformation from a comparative historical perspective. At the same time he warned about the potential vicissitudes of the post-socialist transformation related to the problems of institutional trust, social dispositions and cognitive attitudes of citizens in CEE countries. Today several countries of the region (and Hungary in particular) have been facing with the populist challenge that may again deviate the economic and political development of the CEE countries from the main direction of Western civilization. This paper seeks to understand the mechanisms of populism from a systemic perspective. It first conceptualizes populism from a political economy approach and then elaborates the ideal type of populist deviation in post-socialist economic and political development. The Hungarian case is considered to be a crucial case where the populist governance has survived for a relatively longer period, thus a pattern-matching analysis is applied to understand the impacts of populism in Hungarian economic and political development. The results of the empirical analysis demonstrate that populist majoritarianism (including anti-elitism but also an exclusionary stance towards marginalized groups) is the main driver of the adopted policy changes. The paper finally discusses the potential long-term impacts of the populist deviation in economic and political development.
Keynote speech:
Fernando Casal Bértoa (University of Nottingham): European Party Systems in Crisis: Can We Fix It?
A spectre is haunting Europe – the spectre of…government instability, electoral volatility and party system change! In the last five years we have seen the collapse of the Greek and French party systems, as well as the decline of traditional political parties in Spain, Germany or Austria, among others. Radical right-wing parties have managed to get access to office in both East (e.g. Bulgaria, Poland) and West (Belgium, Finland, Norway). And populist parties lead governments in Hungary, the Czech Republic and Greece. Government formation takes longer than before (e.g. Spain, the Netherlands and Italy) and early elections (e.g. Spain, UK, Iceland) are not something exceptional anymore. Important changes in the structure of competition have been observed in countries like Denmark, Sweden or Luxembourg. In other words, Lipset and Rokkan’s famous “freezing hypothesis” seems a relic of the past.
Using an original dataset covering all European democracies since the formation of the French Second Republic in 1848, Dr. Casal Bértoa will assess to what extent party systems have really changed over-time, what explains party system (de-)institutionalization and the rise of support for anti-political-establishment parties, as well as examine how economic political crisis have altered the way political parties interact. Finally, he will also challenge the traditional wisdom, which sees party system stability as a necessary, but not sufficient, condition for the survival and/or quality of democracy.