10. Panel: Politika és közpolitika II. (szombat, 10:40 – 12:20 JTI tárgyaló)
Molnárné Balázs Ágnes (Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Közigazgatás-tudományi Doktori Iskola): A nemzetiségi szervezetek becsatornázása a politikai döntéshozatalba Magyarországon
A kisebbségek közügyekben való hatékony részvételének kérdését számos szemszögből vizsgálhatjuk. Ezzel a témával több nemzetközi dokumentum is foglalkozik. Ilyen dokumentumok az EBESZ Lundi Ajánlásai, valamint az Európa Tanács Kisebbségvédelmi Keretegyezménye Tanácsadó Bizottságának tematikus kommentárja. Ezen dokumentumok a választott szervekben való képviselet mellett kiemelt fontosságúként jelölik meg többek között a különféle konzultációs mechanizmusok meglétét, a nemzetiségek szervezeteinek döntéshozatalba való bevonását. Jelen tanulmány ezen dokumentumokra és a kisebbségek szervezeteinek közpolitikai döntéshozatalba való bevonására vonatkozó szakirodalomra támaszkodva arra keresi a választ, hogy ezen folyamatok Magyarországon miként működnek, és történt-e bennük valamiféle változás 2011-et követően, az új nemzetiségekre vonatkozó joganyag megalkotása kapcsán, vagy pedig a nemzetiségi szószólók 2014. évtől kezdődő működésével párhuzamosan. (Az előadás az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-17-3-I-NKE-24 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság programjának támogatásával készült.)
Molnár Gábor Tamás (Budapesti Corvinus Egyetem, Politikatudományi Doktori Iskola): A szakmai szerveződések szerepe – tanulságok egy magyar sikerágazat esetéből
A politikai gazdaságtan régóta hangsúlyozza az egyének és az állam közötti „köztes intézmények” fontosságát egy jól működő politikai közösség szempontjából. Milyen szerepeket töltenek be a vállalkozók szerveződései egy iparág és a kapcsolódó közpolitikai terület sikeres működtetésében? A szakirodalom többféle választ kínál az érdekérvényesítéstől az önszabályozáson át a szakmaiság intellektuális és normatív megalapozásáig. Esettanulmányunk tárgya egy különösen sikeres és erősen intézményesült terület, a magyar vetőmag ágazat. Az egy iparágra való fókuszálás lehetővé teszi az intézményesülés történetének, formáinak, mozgatórugóinak és eredményeinek feltárását, azok ütköztetését az elméleti eredményekkel. Az eset feltárása félig strukturált interjúkon alapul az iparág működtetésében jelentős szerepet betöltő vállalati és állami vezetőkkel. Az iparági szereplők sikeres megoldásokat találtak egyes koordinációs problémákra, nem voltak képesek viszont az önszabályozás és érdekérvényesítés komolyabb szintjének intézményesítésére. Az esettanulmány eredményeként hipotéziseket fogalmazunk meg arról, hogy a kollektív cselekvési problémák, az intézményesülés és a társadalmi-politikai kontextus jellemzői hogyan befolyásolják a szakmai szerveződések funkcióit és sikerességét.
Pokornyi Zsanett (MTA TK PTI): A miniszterelnöki beszédek és a kormányzati napirend diverzitásának összefüggései Magyarországon (1990-2018)
Jelen tanulmány a magyar kormányzati napirend megosztottságát – más néven diverzitását – a rendszerváltás után hatalmon lévő kormányfők beszédein keresztül vizsgálja. Míg a nemzetközi szakirodalom a parlamenti felszólalásokban megjelenő szakpolitikai témákra fókuszál, jelen írás a parlamenten kívül elhangzott beszédek vizsgálatára is kiterjed. A magyar miniszterelnökök jellemzően eltérő gyakorisággal használják az Országgyűlés nyújtotta fórumot a kormányzat számára lényeges közpolitikai ügyek megjelenítésére. Felvetésünk szerint, az ülésnapok során gyakran felszólaló, illetőleg a ritkábban szót kérő kormányfők beszédei ezáltal eltérő mértékben tükrözhetik vissza a végrehajtó hatalom napirendjén szereplő ügyek közötti erőviszonyokat. Az elemzésünkben vizsgált kormányfők stratégiái között ezáltal jelentős eltérések mutatkozhatnak a tekintetben, hogy a parlamenti, vagy az Országgyűlés falain kívüli fórumot használják a kormányzati agendán domináns témák bemutatására. Amennyiben jelen felvetésünk beigazolódik, a végrehajtó hatalom napirendjének átfogó vizsgálatához a parlamenten kívül elhangzott beszédek közpolitikai elemzése is szükséges. Hipotéziseink teszteléséhez a Comparative Agendas Project magyar kutatócsoportja által felépített két adatbázist, a kormányfői felszólalásokat (1990-2018), valamint a parlamenten kívül elhangzott miniszterelnöki beszédeket (1990-2018) összefogó adattablákat használjuk fel.
11. Panel: Eszmék, gondolkodók (péntek, 12:30 – 14:00 K FSZ 2)
Antal Attila (ELTE Állam- és Jogtudományi Kar; Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhely): A politikai képviselet radikális megújítása
Napjainkra nyilvánvalóvá kezd válni, hogy a különféle (közvetetett vagy közvetlen) képviseleti modellek komoly válságban vannak: elkerülhetetlennek látszik a politikai képviselet és ezen keresztül a képviseleti demokrácia rendszerének alapvető megújítása. Az előadás azt vizsgálja, hogy a radikális demokrácia elméletei, a kritikai és a társadalomelméleti irodalom egyrészt hogyan írja le a politikai képviselet itt jelzett válságát, másrészt arra is vállalkozik, hogy ebből a szakirodalmi háttérből kiindulva néhány megoldási javaslatot vázoljon fel. Az előadás főként a következő szerzők elméleteit vizsgálja meg: Benjamin Arditi, Yannis Marco Briziarelli Stavrakakis, Giorgos Katsambekis, Benjamin De Cleen, Óscar García Agustín, David Van Reybrouck, Michael Hardt és Antonio Negri.
Lovász Ádám (Eötvös Lóránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Filozófia Intézet): Túl a demokrácián? Hans-Hermann Hoppe paleolibertarianizmusa
Előadásomban a korai huszonegyedik századi libertárius politikafilozófia egyik legmegosztóbb képviselőjének főbb gondolatainak bemutatására vállalkozom, kritikai megjegyzésekkel kiegészítve. Hans-Hermann Hoppe provokatív, a nemrégiben magyar nyelven is megjelent főművében (Demokrácia, a bukott bálvány) egy hangsúlyosan demokrácia- és modernitásellenes libertarianizmus körvonalait vázolja fel. A las vegas-i egyetem professzora, aki önmagát Murray Rothbard és Ludwig von Mises jobboldali libertárius hagyományának követőjének vallja, egy sajátos történelemfilozófiai ívet követve a képviseleti demokráciát eredendően kártékony, a tulajdon szabadságára nézve veszélyes berendezkedésként értelmezi. Tézise szerint a képviseleti demokrácia lényegénél fogva hajlamos a tulajdonjogra nézve veszélyes populista politikai programokkal operáló politikai osztályok kitermelésére. Szemben Thomas Hobbesszal, a természeti állapotot nem a káosszal hozza összefüggésbe Hoppe, hanem olyan spontán „természetes renddel” azonosítja azt, amelyhez képest az állami szuverenitásnak való alárendelődés már eleve egy történelmi bukást és degradációt jelent. Kérlelhetetlenül radikális módon az államot és annak minden intézményét megsemmisítené Hoppe, a közbiztonságot pedig magántársaságokra bízná – egy kizárólag magánjogon alapuló, alulról építkező társadalom megvalósítása érdekében. Noha öndefiníciója szerint „klasszikus liberális” elveket képvisel, a német-amerikai filozófus gondolatait sokkal találóbban „paleolibertáriusként” vagy „anarcho-kapitalistaként” jellemezhetjük, noha az erősen kultúrkonzervativ elemeket sem nélkülözi. Nem a közjog reformjára vállalkozik, hanem sokkal inkább annak a magánjogi egyezmények rendszerével való teljes és maradéktalan felváltására. A kizárólag önkéntes társuláson alapuló társadalom megteremtésének igénye hangsúlyosan anarchista követelés, noha ez Hoppe-nál társul a magántulajdon védelmének igényével is. Túl a meglehetősen specifikus történelemfilozófiai aspektusokon és a néha túlságosan is szélsőséges kulturális konzervativizmuson, ez utóbbi pontot tekinthetjük Hoppe gondolatmenetének egyik leggyengébb láncszemének. Valamilyen jellegű államhatalom nélkül ugyanis meglehetősen nehéz ügynek tűnik a magántulajdonhoz való jog védelme. Semmi sem garantálja, hogy a Hoppe víziójában magánhadseregekként funkcionáló biztosítótársaságok ne alakulnának át új, autoriter államszerveződésekké.
Tóth András (MTA PTI TK): Az „illiberalizmus” közgazdasági háttere: lázadás a „neo-liberális” világrend ellen és a szelektív gazdasági nacionalizmus
A 2010 utáni magyar politikai rendszer illiberalizmusának egyik komponense a gazdasági illiberalizmus. A gazdasági illiberalizmus legfontosabb vonása egyik oldalról a lázadás a „neoliberális” világrend ellen, s az a hit, hogy ez a világrend a nagyhatalmaknak és a multinacionális vállalatoknak kedvez és nem biztosít feltételeket az ország felzárkózásához a gazdag nyugati országokhoz. Ez az álláspont világosan napfényre került Thomas Piketty nemrégen publikált blogbejegyzése kapcsán, ami még a V4 országok miniszterelnökeinek találkozóján is említésre került a magyar és a lengyel miniszterelnökök szájából. A válasz erre szelektív gazdasági nacionalizmus. A szelektív gazdasági nacionalizmus célja a magyar vállalkozói réteg megerősítése és a bizonyos szektorokban a külföldi gazdasági aktorok visszaszorítása. A modern gazdasági nacionalizmus születése Alexander Hamiltonhoz köthető, aki 1795-ben javasolta védővámok bevezetését a frissen alakult USA-ban az ipar megszületésének elősegítése érdekében. Hamilton gondolatatait Friedrich List exportálta Európába. 1844-ben megjelent könyve egyszerre érvelt a frissen alakuló iparágak védelme érdekében védővámokért és egyben az állam fokozott szerepvállalásáért az iparosodás előmozdítása érdekében. Az előadás célja annak bemutatása a releváns közgazdasági és politológiai irodalom alapján, hogy hány különböző ideáltípusa alakult ki eddig a gazdasági nacionalizmusnak, s annak feltárása, hogy melyik típusba tartozik az Orbán-rendszer szelektív gazdasági nacionalizmusa. Az előadás egyben azt is elemzi, hogy melyek a politikai követkeményei a gazdasági nacionalista közgazdasági programnak. Ennek során kimutatja, hogy miként járul hozzá a gazdasági nacionalizmus a Fidesz sikerességéhez, támogatottságához, illetve, milyen mértékben határozza meg a gazdasági nacionalista közgazdasági világlátás a kormányzás stílusát.
Ujlaki Anna (BCE TK Politikatudományi Doktori Iskola): Igazságos választás? Rawls feminista kritikája
A kortárs politikai filozófia egyik legtöbbet hivatkozott és egyben legvitatottabb szerzője John Rawls. Rawls politikaelméletét számos szerző az általa kidolgozott „eredeti helyzet” értelmezéséből igyekszik megérteni, továbbfejleszteni vagy épp éles kritikával illetni. Amennyiben az eredeti helyzetet – számos feminista szerzőhöz hasonlóan – eszközként értjük, amely segít igazságos döntést hozni társadalmi és politikai kérdésekben, felmerül, miért hagyja gyakorlatilag teljesen figyelmen kívül a gender szempontját épp az a Rawls, aki szerint rendkívül fontos képesség, hogy magunkat más helyébe képzelve szemléljük a világot. Kutatásomban azokat a feminista kritikákat vizsgálom meg, amelyek azzal vádolják Rawlst, hogy politikaelmélete látszólagos pluralizmusa ellenére valójában felületes az egyik legfontosabb társadalmi intézmény, a család értelmezése kapcsán, ezzel ingatag talajra építi egész elméletét. Amellett érvelek, hogy a Rawlst érő feminista kritika valójában egy tágabb kérdéskör, a politikaelmélet absztrakciója mértékéről szóló, rendkívül aktuális vita keretein belül érthető meg.
12. Panel: A politika természete (péntek, 14:10 – 15:40 K FSZ 2)
Botos Máté (Pázmány Péter Katolikus Egyetem): Szubszidiaritás-deficit és legitimáció
A kortárs demokrácia-elméletekben a katolikus konzervatívok (Novak, Neuhaus, Berger, stb) az 1970-es évektől kezdve hangsúlyozták a katolikus tanítás részét képező szubszidiaritáselv beillesztését a politikaelméletbe. A Bessette és később Fishkin, majd Habermas által kidolgozott deliberatív demokrácia-elméletek az ezredforduló után jelentős hatást gyakoroltak részben a politikaelméletre, részben a praxisra. A döntéshozatalban való részvételt egyre erőteljesebben hangsúlyozó modern demokráciákban a szubszidiaritás elvének érvényesülése egyre inkább a demokrácia minőségének mutatói közé került, illetve annak ignorálása megközelíthető úgy is, mint ami mind a politikai hatalom, mind a választók részéről súlyos legitimációs kérdéseket vet fel. Az előadás azt vizsgálja elméleti síkon, hogy a különböző típusú demokráciáknak lehetséges-e egy olyan szempontja, amely a szubszidiaritás respektálását vagy ignorálását méri, s ha igen, annak esetleges hiánya jelentheti-e egy demokratikus rendszer legitimitásának megkérdőjelezését.
Gyulai Attila (MTA TK PTI): Antipluralizmus, illiberalizmus és az erő igazsága
Az előadás azt vizsgálja, hogy milyen fogalmi kapcsolat áll fenn az antipluralizmus és a „might is right” felfogás között az illiberális demokráciában. A liberális demokrácia fogalma feltételezi a pluralizmust. Ebben a felfogásban a demokrácia éppen attól tekinthető liberálisnak, azaz alkotmányosnak, vagyis korlátozottnak, hogy elismeri és védi a kisebbségi, illetve általánosabban a heterogén álláspontokat és csoportokat még a demokratikus választáson kifejeződő akarattal szemben is. A pluralizmus ebben az értelemben a demokrácia potenciálisan mindig változó többségét jelenti, a homogenitás pedig szükségszerűen tökéletlen és elérhetetlen. Az illiberalizmus a demokrácia ezzel ellentétes értelmezését jelenti, azaz a választás adott pillanatában megnyilvánuló többség rögzítését és homogenizálását, végső soron a pluralizmus kizárását jelenti. A pluralizmus kizárásának alapja a homogenitásban megnyilvánuló erő és a heterogenitásra jellemző gyengeség szembeállítása. Az előadás eszmetörténeti és demokráciaelméleti szempontok felvetésével azt mutatja be, hogy a demokrácia illiberális értelmezése – az antipluralizmuson keresztül – miképp kapcsolódik össze a „might is right” felfogással.
Illés Gábor (MTA TK PTI, ELTE ÁJK): Állhatatosság és ítélőképesség
A politikai cselekvők választásainak értékelése visszatérő momentuma több kortárs politikai realista szerző (pl. Mark Philp, Andrew Sabl, Raymond Geuss) műveinek. A politikai realizmus „fenntartó” cselekvésképében a létező konvenciók és a politikusok karaktere nagyban korlátozzák a politikai cselekvés kontingenciáját, leszűkítve a cselekvők választási lehetőségeit. Mindez értelemszerűen kulcsfontosságú a demokráciák működéséhez is: ez kölcsönöz legalább minimális kiszámíthatóságot az állampolgárok által megbízott politikai vezetők cselekvésének. Ezzel szemben a realizmus „védelmező” cselekvésképében a politikai cselekvés kénytelen rugalmas válaszokat adni kontingens helyzetekre. Az előadást foglalkoztató fő probléma az, hogyan és mennyiben egyeztethető össze ez a két realista cselekvéskép? Hogyan lehetséges például egyszerre jó demokratikus vezetőnek és jó válságkezelőnek lenni; rugalmatlanul, állhatatosan ragaszkodni alapvető vállalkozásainkhoz, ugyanakkor rugalmasan, jó ítélőképességgel tekintettel lenni a konkrét helyzet kihívásaira is? Egy második, a módszertani önreflexió körébe tartozó probléma pedig így hangzik: milyen kihívásokkal kell szembenéznie a politikaelméletnek, ha a fentihez hasonló kérdéseket akar megválaszolni? Az előadás kortárs realista érvekre és történeti példák elemzésére támaszkodva kísérli meg körüljárni ezeket a kérdéseket.
Szűcs Zoltán Gábor (MTA TK PTI): Mi értelme van a választásoknak egy illiberális rezsimben?
Az előadás az illiberális rezsimek egyik fontos intézményének működését vizsgálja normatív, politikai etikai szempontból. Kiindulópontja, hogy az illiberális rezsimnek, mint a politikai uralom egyik formájának is megvannak a maga endogén, politikai normái és sajátos politikai erényei, amelyek korlátokat szabnak a rezsim működése előtt és sajátos szerepköröket jelölnek ki a résztvevők számára. Az így értelemzendő „felelős politikai magatartás” vizsgálata segíthet jobban megérteni az ilyen rezsimek viszonylagos stabilitásának okait is. Az előadás ennek megfelelően rákérdez a választások, mint intézmény normatív funkciójára egy illiberális rezsimen belül és az ebből adódó sajátos játékszabályokra és a politikai rend stabilitását fenyegető problémákra; valamint azokra a sajátos kihívásokra és az ezekre adható válaszokra, amelyeket egy illiberális rezsim a különféle politikai szerepek betöltői számára kijelölnek. Az előadás ez utóbbi kérdéskört két nagyobb politikai dimenzió mentén tárgyalja: egyrészt a rezsim támogatói és ellenzéke ellentétét vizsgálva, másrészt a professzionális politikusok, a politikával érintkező, mégis szakmai autonómiát élvező területek (újságírók, szakértők, közszolgák), illetve az állampolgárok közötti különbségekre fókuszálva.
13. Panel: A magyar demokrácia hagyománya és jelene (péntek, 15:50 – 17:10 K FSZ 2)
Balogh Péter (MTA KRTK RKI): Magyar nemzeti és geopolitikai narratívák
Globalisation is a dialectic of flows and closures and some ideas of nationalism seem no less influential today than they did many decades ago. Yet achieving any social cohesion among members of any (imagined) community may require at least some level of consensus or a shared master narrative. Of course, all societies feature some sort of fault-lines (e.g. socio-economic, ideological, political, ethnic, religious) that can be sources of sustained tension, and the quest for new “metanarratives” of nationhood – i.e. new visions of national solidarity and identification that are meaningful and effective in the conditions of the 21st century – have been particularly difficult and painful in post-socialist contexts. Even without having had to deal with a new, post-socialist state-formation or any “sizeable” ethnic minority, Hungary is characterised by particularly deep cultural-mental dividing lines – indeed deeper than for instance Poland. While (constructive) debate is of course always positive and even necessary, it is illustrative of the Hungarian situation that even the necessity of a national metanarrative is contested. Yet over the last few years, more and more commentators have lamented the lack of what is called a ‘national minimum’. In the midst of democratic decline and illiberal tendencies in Hungary, understanding the deployed national narratives is even more pressing. This paper shows that current fault-lines within Hungarian society reflect the particularly diverse heritage of ideas and traditions that have been used as guidance by domestic political and intellectual elites to navigate the country in the past and, importantly, also in the present. These ideas are related to collective identity-forming concepts such as Christian bulwark, ‘ferry country’ (Kovács et al. 2011), Turan, Central Europe (Balogh 2017), East Central Europe, the West etc. The preference for one or the other notion is then reflected in further societal ruptures such as the folkish-urbane division. Since 1989, a number of such concepts have been competing to shape a widely shared Hungarian national metanarrative. Yet considering the mutual exclusivity of the concepts (as reflected by the competing ideological and geopolitical orientations they imply), such a project was perhaps bound to be challenging. As this paper argues, however, the incumbent elite’s obvious attempts to push for a hegemonic national narrative largely built on the self-image of a Christian bulwark surrounded by enemies in the East and West alike has contributed to further societal polarisation in Hungary.
Krasz Péter (ELTE-ÁJK): Választási reform mint politikai stratégia
A liberális demokráciák legfőbb közös ismérve a szabad és tisztességes választások, melyek egyben az egyes demokratikus berendezkedések közti legnagyobb különbséget is jelentik. Az eltérések a rendszerek sarkalatos kérdéseitől az egészen apró, finommechanikai részletekig megmutatkoznak. Történelmi tradíciók és jól megtervezett választási reformok egyaránt alakították a demokratikus választási rendszereket és fejlődésüket sohasem tekinthetjük véglegesnek. A választási rendszerek reformjaira a politikatudomány számos elméletet fogalmaz meg (Katz, 2005), melyek segíthetnek a gyakorlatban lezajló folyamatok pontosabb megértésében. Magyarország vonatkozásában a 2018-as országgyűlési választásokat megelőzően ismételten előtérbe kerül a választási rendszer vitája. Választási reform elképzelések jelentek meg a pártok részéről, részben a politikai napirend tematizálása céljából, részben pedig, hogy alternatívát nyújtsanak a hatályos rendszerrel szemben. A vitában 2017-ben a civil szféra is megjelent és a Közös Ország Mozgalom saját választási rendszer kritikával állt elő. Szeptemberben a mozgalom ráhatásának köszönhetően létrejött egy politikai nyilatkozat, melynek célja az ellenzéki pártok választási koncepcióinak egységes álláspontra helyezése volt. A kutatás fő kérdése az, hogy a létrejött választási reform elképzelés mögött milyen képviselet-elméletek, és ehhez kapcsolódóan milyen politikai stratégiák figyelhetők meg. A résztvevő pártok korábbi választási elképzeléseik milyen mértékben illeszkednek az elfogadott közös állásponthoz. Meglátásom szerint jelentősen befolyásolja a pártok választási reform törekvéseit a saját politikai pozíciójuk, ez pedig hosszú távon destabilizálhat egy több szereplő, eltérő stratégiája mentén elfogadott tervezetet. Fontos aspektus, hogy mennyire tekinthető az egységes állásfoglalás a pártok és mennyire a Közös Ország Mozgalom koncepciójának. Ebből fakadóan pedig felmerül az a kérdés, hogy egy vizionált választási reform során milyen érdekei vannak a képviselő (pártok) és a képviselt feleknek (civil szereplő, KOM), mennyiben lehet sikeres egy civil szervezet egy választási rendszer megreformálásában.
Nagy Zsolt (ELTE ÁJK): Új paradigma a magyar politikai gondolkodásban? – az Orbán-rezsim ideológiája
A második Orbán-kormány nem csak programjában és vezetési stílusában hozott újat, hanem az illiberális demokrácia bevezetésével, a politikai-gondolkodásban is új paradigmát akar létrehozni. De mit is jelent az illiberális demokrácia Magyarországon? Az elmúlt években sokan, sokféleképpen próbálták megfejteni, hogy mit is jelent a 2014-es Tusványosi beszédben elhangzott "illiberális demokrácia". Jelen tanulmányommal nem a gazdasági, közpolitikai vagy szakpolitikai változásokat szeretném megvizsgálni, hanem a rendszer mögött politikai gondolkodást szeretném feltérképezni. Vajon létezik-e egy új, koherens, paradigmaszerű gondolkodás az új rezsim mögött, vagy csupán retorikai fogás lenne a váltás, és nem történt érdemi változás a rendszerváltás utáni liberális konszenzushoz képest? Mennyiben értelmezhető ez a paradigma a politikatudomány szempontjából, és mennyiben illeszkedik a tudomány által eddig felmért „illiberális demokrácia” névre keresztelt paradigmába? Ezeket a kérdéseket szeretném körbejárni, és megkeresni rájuk a választ az előadásom során.
Tóth Miklós Bálint (Budapesti Corvinus Egyetem): Dessewffy, Asbóth, Tisza. Fontolva haladás és demokrácia konzervatív szemszögből
A modern magyar politikai gondolkodást vizsgálva nyilvánvalóvá válik, hogy milyen hangsúlyosan jelenik meg benne a demokratikus eszme. Az egyenlőséget középpontba állító felfogás gyakorlati és elméleti szinten egyaránt nagy hatást gyakorolt az elmúlt évszázadok politikai fejlődésére. A demokrácia kiemelt szerepe miatt érdemes megnézni, hogy miként viszonyul más politikai irányzatokhoz. Ami a liberalizmushoz fűződő kapcsolatát illeti, ott azt láthatjuk, hogy a liberális demokrácia minden belső ellentmondása dacára egy koherens és széles körben bevett koncepció. Ezzel szemben korántsem ilyen egyértelmű a konzervatív és a demokratikus eszme kompatibilitása. A probléma összetettsége miatt ezen előadás sem szándékozik átfogó választ adni, csupán azt állítja, hogy a fontolva haladás elképzelése, mint a magyar konzervatív hagyomány egyik leágazása igenis összeegyeztethető a demokráciával. A gondolatmenet felépítése háromszintű: először azt tisztázom, hogy milyen értelemben beszélhetünk magyar konzervatív hagyományról, ezután a fontolva haladás konzervatív karakteréről lesz szó, végül pedig azt mutatom be, hogy a fontolva haladók bizonyos körülmények fennállása esetén elfogadhatónak, sőt támogatandónak tartják a demokráciát. Ennek bizonyítására Dessewffy Aurél, Asbóth János és Tisza István munkáit használom fel.
14. Panel: Intézményi és demokrácia-problémák az Európai Unióban (szombat, 9:00 – 10:30 K FSZ 2)
Tuka Ágnes (PTE): Az Európai Parlament kezdeményezései a részvétel növelésére
Az Európai Parlament az 1980-as évek elejétől szembesült azzal, hogy az európai identitás nem erősödik a tagállamok polgáraiban. Azóta figyelhető meg küzdelmük részint saját legitimitásuk növelése, részint az uniós polgárok európai parlamenti választásokon megjelenő részvételének emelése érdekében. E sorba tartozik az uniós polgárság elismeréséért folytatott harc, az uniós alkotmány megteremtése, az Európai Bizottság elnöke legitimitásának növelése az európai parlamenti választások segítségével, az uniós szintű pártlisták felvetése. E vissza-visszatérő javaslatokkal történő számvetésre vállalkozik az előadás.
Meszerics Tamás (Európai Parlament, CEU): Túlélőképes intézményi rend, ellentmondásos képviseleti minták
Az elmúlt három évben annyira megszaporodtak az Európai Unió menthetetlenségét és összeomlását jósoló munkák mind a szűken vett szakirodalomban, mind az általános olvasóközönségnek szánt „tényirodalomban”, hogy lassan magyarázatot kíván, hogy a többszörös válság ellenére miért is nem esett szét az Unió. Bár a kontingens politikai magyarázatokat is fontosnak tartom, az előadásban néhány intézményi jellegzetesség várható jövőbeli hatását emelem ki. A politikai intézmények fontos tulajdonsága a az a fajta ellenállóképesség, amire bevett szakkifejezés híján „robosztusságként” hivatkozom. Ez meggyőződésem szerint sem az alkalmazkodóképességgel (‘adaptability’), sem a tiszta ellenállóképességgel (‘resilience’) nem teljesen azonos. Olyan szerkezeti erőt értek alatta, ami még egyes intézmények eróziója, jelentős átalakítása, vagy részegységek kiválása esetén is biztosítja a túlélést az intézményi rend egészének. Paradox módon ehhez olyan intézményi tulajdonságok is hozzájárulnak, amiket korábban az EU gyengeségei között tartott számon az irodalom egy része. A közös kül- és biztonságpolitika, valamint a pénzügypolitika bizonyos friss változásainak bemutatásával amellett érvelek, hogy a szakirodalomban „új kormányköziség” (‘new intergovernmentalism’) néven ismert politikai dinamika, a felszíni antiföderalista jellege ellenére hogyan vezethet el föderalizáltabb intézményi formákhoz. A várható intézményi változások azonban nagy valószínűséggel ki fogják kényszeríteni az áttételes képviseleti formák felváltását közvetlen képviseleti és elszámoltathatósági csatornákkal. Az előadás szándéka szerint tehát félúton van az elméleti tereptisztítás és a politikai intézményekre vonatkozó előrejelzés között.
Hegedűs Dániel (Freedom House): Miként őrködik a Szerződések Őre? Az Európai Bizottság uniós alapértékek védelméhez kapcsolódó fellépésének konceptualizációja
A 2010, illetve 2015 óta Magyarországon és Lengyelországban zajló illiberális rendszerépítéssel párhuzamosan egyre nagyobb figyelem irányul az EUSZ 2. cikkében lefektetett uniós alapértékek betartatására irányuló lépésekre, illetve a különböző uniós intézmények politikai döntéseit befolyásoló tényezőkre. Folyamatosan bővülő szakirodalom foglalkozik az egyes uniós intézményi szereplők döntéshozatali mechanizmusainak modellezésével, illetőleg a meghatározó politikai változók konceptualizációjával. Ám míg az Európai Parlament és a Tanács esetében az elméleti magyarázó modelleket és a kutatási módszertant alapvető konszenzus övezi, az Európai Bizottság fellépését meggyőzően modellezni képes elméleti keret továbbra sem áll rendelkezésünkre. Az előadás a vonatkozó elméleti modellek kritikai bemutatását követően egy saját konceptuális keret kialakítására törekszik, mely képes lehet a Lengyelországgal és Magyarországgal kapcsolatos eltérő bizottsági álláspont magyarázatára, illetőleg az Európai Bizottság uniós alapértékek védelméhez kapcsolódó magatartásának általános modellezésére.
Unger Anna (ELTE Társadalomtudományi Kar, Politikai és Nemzetközi Tanulmányok Intézete): A demokrácia mint kihívás az Európai Unió számára. Az Európai Polgári Kezdeményezés első hat éve
Az előadás a Lisszaboni Szerződéssel az EU döntéshozatali rendszerébe beillesztett Európai Polgári Kezdeményezés (European Citizens Initiative, EPK) intézményét, az ehhez kapcsolódó 2011-es EPK-rendeletet, és az első hat év kezdeményezéseit vizsgálja. Milyen demokrácia-felfogás jelent meg az EPK lehetőségét támogató civil szervezetek, politikai és akadémiai szereplők érveiben, mennyiben köszönt ez vissza az EPK intézményesülésében (EUSZ és EPK-rendelet előírásai), és mennyiben tekinthető az elmúlt évek fejleményei alapján sikeres demokratizációs reformnak a napirend-kezdeményezés uniós bevezetése. Az EPK bevezetése az Alkotmányszerződésben jelent meg először, mint az EU demokratizációjára és az állampolgári részvétel lehetőségének megteremtésére, ennélfogva az EU legitimációjának megerősítésére szolgáló reform. Az EPK története kiváló esettanulmány arra, hogy illusztráljuk az EU demokratizációs törekvéseinek nehézségeit, melyek egyik meghatározó forrása/oka a demokrácia és demokratizáció eltérő politikaelméleti és közjogi megközelítése, illetve a „demokrácia”, a „demokratikus” és a „demokratikus deficit” fogalmakról alkotott uniós álláspont vagy legalább valamifajta keret rögzítésének teljes és régóta fennálló hiánya, illetve az e fogalmak körüli politikai viták „közjogiasítása”. Ez két jelenség együtt pedig nemcsak az uniós intézményrendszerrel szemben megjelenő kritikák további erősödéséhez vezethet, hanem a tagállamokon belüli nem-demokratikus fejleményekkel szembeni fellépést is gátolja/megnehezíti, így végső soron az integráció legitimitását is veszélyeztetheti.
Varga András (Nemzeti Közszolgálati Egyetem, NETK, ETT): A demokrácia új kérdései az Európai Unióban a gazdasági válság után
Az euróválság alapjaiban rázta meg az Európai Uniót, mint politikai rendszert. Az államadósság válság rámutatott a Gazdasági és Monetáris Unió endogén problémáira, amelyek lehetetlenné tették a rendszer számára, hogy kezelje és elkerülje a tagállami kormányok fiskális politikáiból származó veszélyeket. Az ellenőrző mechanizmusok – mint a Stabilitási és Növekedési Egyezmény korrektív ágának – alkalmatlansága, illetőleg azok alkalmazásának, valamint a válságkezelő eszközök hiánya egy instabil rendszert eredményeztek. A GMU korai sikerei a nemzetközi piacok és gazdasági környezet optimista időszakának voltak köszönhetők. Azonban a rendszer belső veszélyei valós problémákká alakultak egy exogén sokk, az amerikai pénzügyi válság hatására. Az EU cselekedni kényszerült. Az így kialakult válság a közös valuta és ebből következően az egész európai integráció megszűnésével fenyegetett. Legnagyobb vívmányának és saját létezésének megóvása érdekében az Európai Unió elkezdte történetének legszélesebb körű és leghosszabb válságkezelését. Ezek a gazdaságilag igazolható és szükséges lépések azonban, komoly kérdéseket vetettek fel a politikai elszámoltathatóság és a demokrácia szempontjából. Jelen tanulmány a válságkezelő lépések, mint esettanulmányok komparatív elemzésén keresztül azt próbálja bemutatni, hogy hogyan változott az Unió demokratikussága 2011-2015 között. Hipotézisem szerint a demokratikus deficit jelentősen súlyosbodott a válság során, azonban ezek bizonyos elemei igazolhatóak, mások ellenben tovább rontották a korábbi demokratikussági szintet.
15. Panel: Regionalitás és szuverenitás az Európai Unióban (szombat, 10:40 – 12:20 K FSZ 2)
Kaszap Márton (Nemzeti Közszolgálati Egyetem): A Brexit tárgyalások - Milyen demokratikus és legitimációs kérdéseket vetnek fel a kilépési tárgyalások?
Az Egyesült Királyság kormánya a 2016-os Brexit-népszavazás után 2017 márciusában beadta kilépési kérelmét az Európai Unióhoz. Egy korábban nem tapasztalt eljárás vette ezzel kezdetét, amelynek során megkezdődtek a tárgyalások a kilépés feltételeiről, új partnerkapcsolatok kialakításáról, valamint egy átmeneti időszak kiépítéséről. A kilépés két tárgyalófele egyrészt a brit kormány másrészt az Európai Bizottság. Ez a tény azonban több legitimációs problémát is felvet. A brit kormány legitimációs problémája abból fakad, hogy Nagy-Britannia jövőjét a brit kormány tárgyalja, mialatt más szereplők inkább háttérben maradnak (pl. az ellenzék, a parlament vagy a devolúciós közgyűlések). Az Európai Unió legitimációs problémája abból fakad, hogy a kilépési tárgyalásokat az Európai Bizottság tárgyalja, amely mellett más intézmények szintén inkább háttérbe szorulnak (Európai Tanács, Európai Parlament). A legitimációs probléma ezért a kétoldalú tárgyalások velejárója. A kérdés megvitatása nemcsak Nagy-Britannia jövője szempontjából lehet fontos, hanem az egész EU működését tekintve is.
Löffler Tibor (SZTE ÁJK Politológiai Tanszék): A menekült mint szuverén?
A vonatkozó szakirodalomban az Európai Unió „többszörös” válságának (multiple crisis) részeként jelenik meg újabban a Brexit mellett a migrációs (menekült) válság is. „A határok a legrosszabb találmány, amit politikusok valaha is megalkottak” – szögezte le Jean-Claude Juncker 2016-ban. Az Európai Bizottság elnökének kijelentése jól érzékelteti, hogy a migrációs válság egyenes következménye volt egy sajátos vezetési válság: EU központi intézményei és meghatározó tagállamai összességében politikai bénultságot mutattak s mutatnak a válságkezelést („megoldást”) illetően. A migrációs válság politikailag hatékony kezelésének hiányából két sajátos problematika forrt ki a szuverenitással kapcsolatban. 1) Megkérdőjeleződött az EU külső határainak és a nemzetállami határoknak a szuverenitása, még pontosabban a nemzetállamoknak a határok (határaik) védelmére való szuverén joga. 2) Voltak időszakok, amikor a migránsok (menekültek) a gyakorlatban olyan mértékben mentesültek a nemzetállami kontroll alól, hogy kvázi szuverénné váltak a nemzetállami hatóságokkal szemben. A menekültek/migránsok szuverénné válásához egy sor ideológiai konstrukció is hozzájárult: az el- és bevándorlás egyetemes emberi jog; minden migráns menekült; „no one illegal”; „without borders”; „no borders” stb. A határok szuverenitásának a politikai-ideológiai megkérdőjelezése eljutott a „határok nélküli Európa” totális értelmezéséig, a határok legitimitásának megkérdőjelezéséig, miközben a migránsok korlátlan és akár kontroll nélküli befogadása kritikus pontot ért el. Ez az ellentmondás egyfajta stop-go mechanizmust termelt ki. Egyes nemzetállamok kénytelenek (voltak) valamilyen mértékben újra visszaállítani a határellenőrzést és – védelmet, szigorítani és hatékonyabbá tenni migránsok ellenőrzését, illetve új értelmet kapott az EU „külső” határainak fogalma, amennyiben azt Észak-Afrikában akarják megvédeni.
Mráz Ágoston Sámuel (ELTE Állam- és Jogtudományi kar, Politikatudományi Intézet): Közép-Európa Európa-politikája
Előadásom egy 10 közép-európai országra kiterjedő közvélemény-kutatásból indulna ki (Németország, Ausztria, V4, délszláv EU-tagállamok, Magyarország, Románia és Bulgária), s azt tervezi vizsgálni, hogy mely kérdések kötik össze, illetve választják el a közép-európai országokat, s ezek alapján lehetséges-e a közös fellépés és érdekérvényesítés az EU-ban vagy az összefogás csupán egy kedvező pillanatkép volt a migrációs válság során. Öt kérdéskört tervezek vizsgálni a közép-európaiság tudaton túl: a közép-európaiak külpolitikáját (Oroszország, Kína), euróövezethez, majd a föderalizmushoz fűződő viszonyát, a négy szabadság, s végül az uniós források megítélését. Ezek kapcsán bemutatom az egyes országok közvéleményének, kormányainak hangsúlyait és vizsgálom a „közép-európai álláspont” létét, tartalmát, támogatottságát. Az összkép azt sejteti, hogy ahogy nincs egységes Európai Unió, úgy nincs egységes Közép-Európa sem, a közép-európaiság azonban identitáselemmé vált, a tagállami stratégiák egyeztetése folyamatos, s a 2019-es EP-választásnak kiemelt témája lehet a térség jövője.
Máthé Réka Zsuzsánna (Nemzeti Közszolgálati Egyetem): Részvétel az Európai Unióban: társadalmi mozgalmak a visegrádi országokban: konfliktus vagy együttműködés? Empirikus elemzés
A globalizáció és az európaizáció jelentősen hozzájárul a nemzetállami szerepek átalakulásához, a korábban széles társadalmi körben elfogadott normák és a kormányzás szerepeinek megkérdőjeleződéséhez. A társadalmi dilemmák politikai kultúrától függően együttműködés útján vagy konfliktus révén oldódnak meg. Közép- és Kelet Európa országainak politikai kultúrája lényegesen eltér a nyugati országokban tapasztaltaktól: a választási részvételi arány jóval alacsonyabb, a civil társadalom gyengébb, így az állampolgárok demokratikus folyamatokban való részvétele minimális. Az ehhez hasonló politikai kultúrákban jelentős változást leginkább társadalmi mozgalmak képesek előidézni. Számos kutatás ellenére még mindig kérdéses, hogy a V4-ek országaiban leginkább aktív társadalmi mozgalmak inkább a konfliktusos vagy az együttműködéses megoldást választják. Jelen tanulmány célja, hogy az erre utaló általános tendenciákat empirikus adatok segítségével tárja fel és elemezze. A tanulmány a következő kérdésekre keresi a választ: a) Melyek azok a normák, amelyek a jelenlegi V4-ek országaiban fennálló „stabil” társadalmi rendet alkotják? b) Ezzel szemben milyen szereplők szeretnének változást? c) Van-e lényeges eltérés a nemzeti, illetve az uniós cselekvési térben szereplő aktorok és domináns cselekvési módjaik között? A kutatás a European Social Survey, a GDELT (Global Data on Events, Location and Tone), valamint a Transparency Register adatait használja fel.
Koller Boglárka (Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Európa-tanulmányok Tanszék): Az európai identitás csapdájában
Miközben az utóbbi tíz évben Európa a többszintű válság (gazdasági és pénzügyi válság, intézményi válság, politikai válság, menekültválság) menedzsmentjével volt elfoglalva, és 2016-ban a brit referendum eredményének ismeretében az is kiderült, hogy az Egyesült Királyság távozik az Unióból, a polgárok egyre távolabb kerültek a közös Európától. A polgárok elfordulása az Uniótól, a közös Európa létét fenyegeti. Az európai integráció válaszúthoz érkezett: amennyiben nem sikerül felráznia saját polgárait, és alulról jövő kezdeményezésekkel is alátámasztani a „felülről” létrehozott és megálmodott integrációs konstrukciót, akkor lehet, hogy nemsokára darabjaira hullhat az Unió. Az egyének támogatása nélkül az Európai Unió legitimációja kérdőjeleződik meg és a jövője válik bizonytalanná. Melyek ma az európai identitás legfontosabb kihívásai? Kijuthat-e valahogy Európa az identitásválság jelenkori csapdájából? Sikerülhet-e megtalálnia az utat a polgárai felé? Előadásomban a kollektív identitásformálás konstruktivista téziseire építve, e kérdésekre keresem a válaszokat.
16. Panel: „Tények utániság”: a politika rendkívüli vagy normál állapota? (péntek, 12:30 – 14:00 PTI körtárgyaló)
Böcskei Balázs (MTA TK PTI): „Tények utániság” mint a politika normális állapota
Az előadás két olyan jelenségre kívánja felhívni a figyelmet, amelyek leginkább a Brexit-, és a Trump-jelenségek kapcsán kerültek a társadalomtudomány és a nyilvánosság érdeklődési körébe. Az egyik a „tények utáni politika” (post-truth politics), mint az előbbiekre vonatkozó magyarázóelv. E szerint a választópolgárok, illetve az establishment-kritikus szavazók döntéseik során figyelmen kívül hagynak bizonyos, „magától értetődő” tényeket. Állításom szerint ez a magyarázat nem vesz tudomást arról, hogy a politikai valóságban eleve olyan, minthogy „a” tények, nem létezik. A pluralizmus feltétele a tények különböző módon történő magyarázata és összerendezése. Ehhez szorosan kapcsolódik a második tárgyalandó terület: amikor a Brexit- vagy Trump-jelenség megértésére törekszünk, nem lehet eltekinteni a következőtől. A közösségi média által a politika digitális alapokra helyezésével jelentősen megváltozott a politikai kommunikáció és marketing, a politikai tartalmak, (ál)hírek terjedésének sebessége. Mindezektől nem független, hogy milyen változások álltak be azt illetően, hogy miként érzékelik a választópolgárok a politikát és a politikai ügyeket. Hogy mi a percepciónk arról, hogy mi a politika, melyek a politikai témák és melyek nem? A kortárs populisták ugyanis már lezártnak gondolt témákat vonnak be ismét politika területére, kérdőjelezik meg az utóbbi évek konszenzusait. Ehelyütt elég csak Donald Trump (köz)politika-felfogására gondolni, amelynek éppúgy része a fal a mexikói határra, mint a klímaváltozás gondolatának elutasítása, vagy a politikailag méltányos beszédmód relativizálása. Az eltérő tény-, tartalom- és „interpretációs ajánlatokat” fragmentált nyilvánosságban, különböző csatornákon és terekben kapják a választópolgárok. A választók egy része így a tények csak egy csoportjával, vagy azoknak csak egy bizonyos típusú interpretációjával találkozik. S lehet, hogy maguk is pont erre törekszenek.
Illés Gábor (MTA TK PTI; ELTE ÁJK): Az „igazság utáni politika” néhány kérdőjele
Az előadás kiindulópontja az a 2016 (a kilépéspártiak győzelme a Brexit-népszavazáson és Donald Trump amerikai elnökké választása) óta gyakran hangoztatott állítás, hogy napjainkban az „igazság utáni politika” korát éljük, amely egyben a populista (egyszerű üzenetekkel operáló, elemi tényeket nem ismerő vagy manipulációs céllal elferdítő) politikai vezetők virágkora is. Az előadás célja az „igazság utáni politika” fogalmának problematizálása. Ehhez első lépésben megkísérel rámutatni a fogalom néhány implikációjára: ha feltételezzük, hogy az „igazság utáni politika” alternatívája az „igazság politikája”, könnyen a filozófuskirályok vagy a technokraták uralmának védelméhez jutunk. Ezt elkerülendő, célszerű pontosítanunk, pontosan mi is a gond az „igazság utáni politika” korában. Az előadás kortárs demokráciaelméleti szerzők (elsősorban Nadia Urbinati, Daniele Caramani és Frank Ankersmit) nyomán amellett kísérel meg érvelni, hogy a tények státuszának megváltozása csak egy, és nem is a legfontosabb problematikus elem napjaink politikai változásaiban. Egy, a társadalmi pluralizmus tényét és a kompromisszum logikáját fontosnak tartó demokráciaelmélet szempontjából napjaink problémája sokkal inkább a politikai vezető – állampolgár és az állampolgár – állampolgár interakciók mikéntjének potenciális megváltozása.
Kiss Balázs (MTA TK PTI): A jellemgyilkos esélyei. Lejáratási kísérletek politikai vezetőkkel szemben a 2018-as kampányban
A jellemgyilkosság (character assassination) egyidős a politikával, de elnevezést és komolyabb irodalmat csak a legutóbbi időkben kapott, s a vonatkozó kutatások is vagy kezdetlegesek, vagy csak részben feleltethetők meg a kérdéskörnek. Az előadás utalást tesz más esetekre is, de elsősorban azt a jellemgyilkossági kísérletet szeretné bemutatni, amely 2018 márciusában Semjén Zsolt ellen folyt néhány napig a honi nyilvánosságban. Kétségtelen, hogy a politikus a leginkább csak intézményes alapon volt tekinthető vezetőnek, ugyanakkor maga a tény, hogy jellemgyilkossági kísérlet zajlott ellene, igazolja azt, hogy politikai vezetőnek számított. Az esetek, az övé is, jól alátámasztják azokat a kételyeket, amelyek mind a post-truth, mind pedig az echo chamber/filter bubble felfogással kapcsolatban felvethetők. Azt igyekszem majd igazolni, hogy mind az elméleti megfontolások, mind pedig az empirikus kutatások inkább utalnak arra, hogy az internetes világ és a mind kiterjedtebb és szofisztikáltabb közösségi média használat éppenséggel javítja az állampolgári tájékozódás lehetőségét, tehát csökkenti például a jellemgyilkosok esélyeit azokhoz az időkhöz képest, amikor csak nyomtatott sajtó, rádió és televízió létezett – a hagyományos kommunikációs eszközökön (plakát, nagygyűlés stb.) túl.
Mándi Tibor (ELTE ÁJK Politikatudományi Intézet): Demokráciaelmélet és poszt-elitizmus
A demokráciaelméletet, az antik kezdetektől napjainkig végigkísérik a „nép”, illetve az „átlagember” intellektuális és morális képességeivel és kormányzásra való alkalmasságával kapcsolatos, mélyen gyökerező kételyek (vö. Platón, Joseph Schumpeter, vagy, a közelmúltban, Ilya Somin munkáit). Mindezek az empirikus és normatív szinten is megfogalmazódó, az állampolgárok közvetlen politikai részvételét érintő fenntartások a demokráciaelmélet terén az elmúlt évtizedekben annak meghatározó „elitista” irányzatában öltöttek testet (többek között Giovanni Sartori és követőinek írásaiban). A legutóbbi évek fejleményei (Donald Trump elnökké választása, a Brexit-népszavazás, a populizmus előretörése, az ún. „post-truth” korszak beköszönte) sokak szemében csak megerősítették a „népi kormányzat” lehetségességére, illetve kívánatosságára vonatkozó ellenérzéseket (l. pl. a princetoni politikai filozófus, Jason Brennan „Against Democracy” c. művét). Az előadás két irányból kívánja megkérdőjelezni az elitista demokrácia- és politikaelmélet elsősorban politikai tudásra vonatkozó előfeltevéseit. Az egyik irány az állampolgárok kollektív politikai kompetenciájának legalább részleges rehabilitálása, a „tömegek bölcsességére” vonatkozó klasszikus (Machiavelli, Rousseau), illetve kortárs (McCormick, Ober) irodalom felhasználásával. A másik az elitek – a kortárs demokráciaelmélet által rendszerint adottnak vett – magasabb rendű hozzáértésének legalább részleges megkérdőjelezése, a közvélemény gondolkodás feletti hatalmára (Tocqueville) és a politikai racionalizmus természetére (Oakeshott, Hayek) vonatkozó belátások alapján. A kortárs elitista demokráciaelmélet kritikája révén a távlati cél egy nem-elitista, de (a kifejezés klasszikus értelmében) továbbra is liberális demokráciaelmélet alapjainak lerakása.